Úgy éreztem, én sem vonhatom ki magam az általános, össznépi blogolás alól. Hogy miért? Képzelj el egy majdnem 36 éves pasit, aki semmi értelmeset nem csinált életében. Na, jó... a helyzet nem ennyire tragikus. Szeretem az életet, szeretem a jó dolgokat, és szeretem az irodalmat.
Hiszem, hogy az elmúlt néhány tízezer évben azért dolgoztunk, hogy a világ szebb legyen. Hogy nem lett szebb, annak két oka van: az önzés és a kapzsiság. Az már a sors fintora, hogy éppen ez a két dolog az emberi haladás mozgatója. A magam részéről legfőbb célom kitörni ebből a mókuskerékből.
Emiatt aztán jó nagyokat szoktam bukni. De igazából nem is bánom. Egy dolog, hogy magamat kizsigerelem, de másokat nem szeretek szivatni. Ebből aztán gondok szoktak keletkezni. Képzelj el egy melóst, aki robotol, gyúr, mint egy állat, és közben nem beszél vissza, nem issza el a főnök piáját, nem késik, ellenben mindig kapható túlórára. Minden épeszű főnök előlépteti az ilyen dolgozót.
Volt, hogy elfogadtam. És akkor jöttek a dolgok. Eleinte a dolgozóimat csak 10-15 percet kellett benntartanom. Később már fél-egy órát. Persze az óráikat nem igazolhattam le. És már jött is az akkor-menjünk-egy-házzal-arrébb érzés. És lőn...
Amikor nem fogadtam el, a főnök berágott rám. Dühös főnökkel dolgozni nem jelent jót az álmoskönyvek szerint.
Tömören ennyi hányódásom története. Már engem is untat.
Sokkal jobban érdekel, mi történik a jelenben. Hát legyen:
PRESENT DAY
Mai napom sem sokban különbözött a többitől. Reggel nagyon finom csipkebogyó teát sikerült innom. Aztán laza séta a Ferenciek terére (egykori kedves tanárom misézik 11-kor). Majd séta haza. Itthon ebéd, némi játék ősrégi compimon, majd jött a felemelő érzés: osszam meg agymenésemet azokkal a szerencsétlenekkel, akik hajlandók ráklikkelni. Szegények... :)
Most lassan befejezem a mai bejegyzést, és elmegyek csicsikálni.
Szép álmokat kedves olvasóim, szép álmokat Magyarország!
