Kicsi kis életem...

A vég kezdete... Uram, átölelsz minket keresztedről. Mert nem akarod, hogy egy is elvesszen közülünk. Haldokolsz, hogy meg ne haljunk. Uram, irgalmazz nekem!

...és még mindig a mocsárban ülök. Langymeleg, lúzerek számára ideális. Csak nehéz szabadulni, pláne elmozdulni.

Délután szóltak, hogy kigyulladt egy csikktartó. A felmosóvödör új szerepben mutatkozott be...  :-) Már a papírmunka is megvolt (több időt vett el az életemből, mint az oltás), sőt a telefonálgatás is... 

Igazán lehetne már egy csendes, nyugis napom.

Címszavakban ami a legutóbbi bejegyzés óta történt:

Életem legboldogabb időszaka megvolt.

Aztán jött  életem legrosszabb időszaka.

Aztán jött életem legbizonytalanabb időszaka.

Most életem legvacakabb időszaka jön. Eljött az idő, amikor szemétnek kell lennem valakivel. Utálom ezt az érzést...  :-(

Pedig rosszul indult. El akartam menni volt osztályfőnökömhöz a Margit körútra. Ott ő mondja a 6.30-ast. Ehhez legkésőbb 5-kor kelnem kellett volna. Volna...  Nem tudtam kiesni az ágyból. Viszont reggel felhívott a találkozó egyik szervezője, hogy számíthatnak-e rám. Hát persze! Így 17.30-ra irány az IC, ahol egy rövid kis eligazítás volt, némi pakolással fűszerezve. Volt vagy 22.30, mire hazaértem. Csináltam némi szendvicset holnapra. És most itt püfölöm a gépet, és írom a naplómat.
DE! A legfontosabb majdnem lemaradt. Van némi becsületbeli (határidő nélküli) tartozásom. Ha ez nem lenne, már lehet, hogy pap lennék. De mindent meg kell fizetni. Hát, most felajánlotta valaki, hogy kifizeti. Aztán megkérdezte, lemennék-e Pécsre. Mint a pofon, olyan megrázó volt. Végre egy lehetőség! És megint onnan, ahonnan nem várnám... Feladták a leckét...  :)

Ideje aludnom rá egyet. Holnap korán kelek. Komolyan izgulok. Nem tudom, mi lesz holnap, csak azt, hogy biztosan elér valami infó. De mi?

Szép álmokat!

...amikor nem írtam. Először azért, mert én ugyan írtam, csak a rendszer nem volt hajlandó menteni sem, nemhogy publkálni. Aztán meg azért, mert lusta vagyok. 2-3 nap alatt akkor is sok mondanivaló gyűlik fel, ha az ember egész nap semmit sem csinál. Én pedig csináltam. De talán kezdjük az elején...
Izgatottan készültem az állásinterjúra. Aztán kiderült, nem is állásról beszélünk. Gyakorlatilag direkt marketingről lenne szó. Ami valahogy nem az én műfajom. Pedig a csajszi aranyos volt, nagyon jót csevegtünk. De hülye azért ne vagyok. Na jó, nem annyira...  :)
Aztán tegnap belefutottam egy fontos infóba: szombaton találkozó lesz az Ice Centerben. Meg hogy várnak segítőket. Persze első dolgom volt, megnézni a találkozó honlapját.
Mondván, legalább csinálok valami értelmes dolgot is...
És valahogy kezdem úgy érezni, nem kell aggódnom. Rövidesen rendeződnek a dolgaim. De ez már egy másik történet...

És IGEN!!! Végre egy felejthetetlen nap! Hogy nem fogom elfelejteni, az egyszer biztos... Kora reggel kelés. Lett volna, ha ki tudok esni az ágyból. Tegnap elkezdett valami fájni a számban. Azt hittem, valamelyik sérült (sajnos van 2-3) rágószervem jelzi, hogy létezik. (Mint igazi hímnemű egyed, én is szeretem kerülni a fogorvosokat.) Ilyenkor a saját recept: csepegtetni némi Unicumit direkt a folytonossági hiányba. Aki még nem próbáltan annak javaslom kipróbálni. A hatás egyenesen frenetikus. Először az ember úgy érzi, sikerült letépnie az arcát. Aztán hirtelen enyhül a fájdalom. Tompul. Végül már nem is fáj. Mindent összevéve még mindig kellemesebb, mint a fogászaton belenyilalló fájdalom. Azért Unicumit használok, mert alkohol, plusz tele van gyógynövénnyel. Vagyis fertőtlenít. Aki nem szereti, annak a vodkát javaslom. Még az a legtisztább alkohol. Persze csak a gyógyszertári után. Nos, ezúttal nem jött be a dolog. Egy idő után a csepegtetés után nem tört rám a fájdalom. Viszont a fájdalom maradt. Úgyhogy teendők listájára új tétel került: fogorvos.
Szerencsére nem csak ez töltötte ki a napomat. Napközben a jött egy email: állásajánlattal dobtak meg. Remélem, nem ügynöki vagy mlm-munka. Épeszű cégvezető nem bízza rám az értékesítést. Az, hogy pulton keresztül jó vagyok, még jelenti azt, hogy másik csatornán is.
Végül a nap megkoronázása: krimihétfő a tévében.

 

  Úgy éreztem, én sem vonhatom ki magam az általános, össznépi blogolás alól. Hogy miért? Képzelj el egy majdnem 36 éves pasit, aki semmi értelmeset nem csinált életében. Na, jó... a helyzet nem ennyire tragikus. Szeretem az életet, szeretem a jó dolgokat, és szeretem az irodalmat.
  Hiszem, hogy az elmúlt néhány tízezer évben azért dolgoztunk, hogy a világ szebb legyen. Hogy nem lett szebb, annak két oka van: az önzés és a kapzsiság. Az már a sors fintora, hogy éppen ez a két dolog az emberi haladás mozgatója. A magam részéről legfőbb célom kitörni ebből a mókuskerékből.
  Emiatt aztán jó nagyokat szoktam bukni. De igazából nem is bánom. Egy dolog, hogy magamat kizsigerelem, de másokat nem szeretek szivatni. Ebből aztán gondok szoktak keletkezni. Képzelj el egy melóst, aki robotol, gyúr, mint egy állat, és közben nem beszél vissza, nem issza el a főnök piáját, nem késik, ellenben mindig kapható túlórára. Minden épeszű főnök előlépteti az ilyen dolgozót.
  Volt, hogy elfogadtam. És akkor jöttek a dolgok. Eleinte a dolgozóimat csak 10-15 percet kellett benntartanom. Később már fél-egy órát. Persze az óráikat nem igazolhattam le. És már jött is az akkor-menjünk-egy-házzal-arrébb érzés. És lőn...
  Amikor nem fogadtam el, a főnök berágott rám. Dühös főnökkel dolgozni nem jelent jót az álmoskönyvek szerint.

  Tömören ennyi hányódásom története. Már engem is untat.

  Sokkal jobban érdekel, mi történik a jelenben. Hát legyen:

  PRESENT DAY

  Mai napom sem sokban különbözött a többitől. Reggel nagyon finom csipkebogyó teát sikerült innom. Aztán laza séta a Ferenciek terére (egykori kedves tanárom misézik 11-kor). Majd séta haza. Itthon ebéd, némi játék ősrégi compimon, majd jött a felemelő érzés: osszam meg agymenésemet azokkal a szerencsétlenekkel, akik hajlandók ráklikkelni. Szegények...  :)
  Most lassan befejezem a mai bejegyzést, és elmegyek csicsikálni.

 Szép álmokat kedves olvasóim, szép álmokat Magyarország!